abrakadabra

.
.
.
Rampail-nak hívták. Tekintetével a parázsló cigarettavégen mélázott.
Parázs.
Sószag. Aztán a csikket elnyomta a terasz kőpárkányán. Képlékeny szürkésfehér ég. Nem mert az előtte lévő tengerre nézni. Hátat fordított és bement a szálloda hatalmas báltermébe.
Teljesen üres. A falak mentén bíbor, súlyos függönyök padlótól plafonig, rozsdaszín arabeszk mintákkal. Felváltva a karcsú magas tükrökkel. Bútorszag, félhomály. A füst emléke az orrban. Éjszakára vihar várható.
A fogadás egy óra múlva kezdődik. Jó lesz addig bemelegíteni.
Enyhe fejfájás. Könnyed izgalom. A karokban és lábakban halvány zsibbadás.
Megállni egy tükör előtt és végignézni magán. Ilyen lehet egy illemtankönyv ábrája a helyes szmokingviseletről – csak a zakó hiányzik. Előérzet.
Végig a parkettán – a vörös szőnyeg még sehol – egyenesen a zongora felé.
Magára vette a zongorán hagyott fekete zakót, kezdett hűvös lenni a nyitva hagyott teraszajtón bezúduló hideg miatt. Leült a lila, kerek bőrpárnájú székre, megropogtatta hosszú, sárga ujjait, elővett egy darabot emlékei közül.
Ujjait a billentyűkre helyezte.
Belégzés.

Lenyomta a billentyűket
és abban a pillanatban
mielőtt
meghallhatta
volna
a hangját

a zongora

felrobbant



Eugène Rampail-nak hívták. Élt 32 évet.

.
.
.
.
.