abrakadabra

.
.
.
Marborough egy délután sétálni indul. Farmernadrágban és szürke ingben. Egy földúton halad kifelé a városból az aranybarna kalászmezők felé. Dimbes-dombos hullámzó táj. Langyos levegőt fúj a szél, hol gyengébben, hol erősebben. Az egyetlen hang itt a szélzúgás. Nyugalmas, gyengéd, vidéki csönd. Merengő barangolás a környéken egyedül. A magány ünnepe.
Órák hosszat tartó séta a földúton, a tengerparton, a turistaúton a hegyek felé, majd megint a földúton a mező felé, majd a búzatáblák közt. Belesétál a búzatáblába. Derékig, mellig érő búzaszálak, hullámzanak, hajladoznak, bólogatnak a szélben. Szélzúgás. Néhány bárányfelhő úszik az égen. Narancsos, késő délutáni fények. A búzaszálak karcoló, csiklandó súrlódása, simogatása az ujjakon, a tenyéren. A léptek gondtalan, üres üteme, amiből a séta élménye kibomlik.
Aztán egy autó. Egy fekete autó. Csaknem negyven éves modell, de ahhoz képest jó állapotban van. Fehéren csillog a napfényben. Behajtottak vele a búzatáblába, úgy áll ott félig a táblában, félig a földúton. A vezető- és az anyósülés felőli ajtók nyitva. Távolról nézve úgy tűnik nem ülnek benne. Odaér és látja, hogy valóban üres. Körülnéz. Sehol senki a közelben.
Egy tekercs negatív van a vezetőülésen és egy fénykép. Egy fekete-fehér fénykép. Lehajol, felveszi.
A fényképen egy férfi látható a kamerának háttal, kezében tart valamit, de nem látni mit. Körülötte derékig érő búzaszálak. A férfi egy autó előtt áll, egy csaknem negyven éves modell, ami korához képest egész jó állapotban van.
El kell telnie egy kis időnek, míg a döbbenettől gondolkodni és mozogni tud. Megkésett reakció.
„De ez én vagyok!” – ordítja gondolatban és ösztönösen hátraperdül. Nincs előtte más csak a dombok, miriádnyi hullámzó búzaszál, az olvadó ég és néhány felhő.
Remegnek a kezei. A haját összevissza fújja a szél. Hideg van.
– Hé te! – kiáltja el magát az objektív feltételezett irányába, de nem érkezik válasz.
(Egy nő lábai, gyönyörű lábak keresztbevetve, neccharisnyában. Férfikezek a kormányon. A szélvédőn át az elsuhanó táj és az autórádió. Kacagás. A nő kezei a kesztyűtartónál, az egyik ujján gyűrű, rubingyűrű. Vörös izzás. Piros lámpa. Féklámpa.
Éjszaka, tengerpart. Fekete víz, fekete tengerzúgás. Fehér hab, a távoli világítótorony fényében. A homokban, egy lepedőn fekve, erős szélben. A kés az anyósülésen – az érzékelés határai –
éjszaka, a nő fekszik a tengerparton, a világítótorony, a közelben elsuhanó fénynyaláb súrolja a lepedőn nyugvó testet és a homokban mosakodó férfikezeket.) Halál és szégyen.
Fekete-fehér naplemente.
.
.
.